Beülök. Nincsenek elvárásaim. Melegem van, szűkös a hely, egyik lábamat nem merem feltenni a másikra, mert félek, hogy lerúgom az előttem ülő hölgy fejét. Próbálok mozdulatlan maradni.

Előttem hatalmas fehér vászon. Az első félórában nem tudom eldönteni, hogy moziban ülök vagy színházban. Többször megfordul ez a gondolat a fejemben, aztán elhessegetem, mert igencsak leköt a felvétel.

Egy idős hölgyet ismerünk meg. Ruszó Lőrincné budapesti, nyolcadik kerületi lakásába, megérkezik a végrehajtó, Sudár Mihály, hogy kilakoltassa őt. A hölgy özvegy, a férje egy hete halt meg, egyetlen gyereke eltűnt. Megtudjuk, hogyan nőtt fel, miként kapta meg a lakást, és azt is, hogy ő roma. Probléma lenne ez? Kezdetben nem. Aztán elmondja, hogy ő egyszer bántotta csak a gyerekét, mégpedig akkor, amikor klórban szeretett volna megfürdeni. Ennek ellenére a kisfiú minden reggel fehér temperával festette be az arcát és úgy ment el iskolába, a haját is szőkére festette, mert ő nem akart roma lenni. Nagyon sok információ hangzik el, szinte azt érzem, mindent tudok erről a nőről. Aztán amikor megunnám ezt az egészet, a legmegfelelőbb pillanatban váltás történik. A vetítő vászon felhúzódik, elém tárul egy szobányi tér, ahol ott ül a hölgy, vele szemben a kamerás (végrehajtó) férfi, akinek mindeddig csak a hangját hallottuk.

Még mindig olyan az egész, mint egy kétdimenziós kép. Kényszerítve érzem magam, hogy minden részletét megfigyeljem. Eszembe jut, hogy jártam már ehhez hasonló lakásban, érzem az orromban a szagot, pedig szinte az utolsó sorban ülök, nincs szag. Viszont a fejemben élő emlék aláírja azt, amit Ruszó Lőrincné elmesél. Mondjuk, az emlékeim, nem a budapesti valóságot, hanem a marosvásárhelyit tükrözik. Mindenhol kicsit ugyanolyan idősnek, elnyomottnak, kiszolgáltatottnak lenni.