Furcsa gyermekhangok horrorisztikus disszonanciájával telítődik a sötétség már rögtön az előadás kezdetekor. A nézők szemben ülnek a fekete ürességgel. A pár perces, intenzív hanghatás után a kényelmetlenségbe már éppen belehelyezkedve fokozatosan felerősödő fényt kapunk a színpad közepére. A fénykör határain túlra a világosság szinte nem is tud szabadulni. A hangok, a fények és a másodperc pontosságával egymásra épülő mozdulatok teremtik meg az előadás atmoszféráját, ami valahol egy behatárolhatatlan, utópisztikus térben és időben játszódhat.

The Station, az állomás. Várakozás, tolongás, céltalanság, embertömegek ritmusszerű hullámzása. Ehhez képest két embert látunk. Fehér Ferenc és Mikó Dávid egymás testére hatva teremtik meg a különböző hangulatokat. Mintegy a fénytől és az emberek közti érintkezéstől félve az elején még külön mozognak, de mégis ugyanazokkal a nehézségekkel, mozdulatsorokkal találják szembe maguk. Mintha a cselekvésük nagy része meghatározott forma szerint jönne létre és csak a fennmaradót tölthetik ki sajátos tartalommal. Ez a kis rész az, ahol kettejük mozdulata eltér egymástól. Többször egymásnak esnek, változó kimenetellel, máskor egymás mellett ülnek, testrészeik összekeverednek, és így szólaltatnak meg közösen egy ritmust. Az ötven percnyi táncot egyébként többnyire végigkíséri a zene, ami határozottan nem engedi belesüppedni a nézőt a nyugodtságba.

Az állomásokon lappangó idegenségből elindulnak egymás megismerése felé. A másik emberrel való kapcsolat ki tud billenteni a komfortzónánkból, ez pedig egy ilyen környezetben elengedhetetlen. A tömeg, az egymáshoz érés, a stressz és az agymosottság érzései fokozatosan mind megjelennek.

A The Station talán halállal végződik, talán csak egy belefáradt, tehetetlen embert látunk, aki már nem akar többet mókuskerekezni. Az viszont érezhető, hogy a halállal való találkozás, akár valós, akár csak pánikszerű képzet, még mindig képes kimozdítani az embert mindenféle berögződöttségéből. Illetve ezt reméljük.