Nincs olyan ember, pláne Budapesten, aki ne látott volna az utcán fekve vacogó, vagy egy nyilvános helyen kukaebédet fogyasztó hajléktalant. Reakció? Különböző lehet: Miért nem megy be egy szállóra?, Menjen már el dolgozni., Hogy lehet így élni? Vagy, ha így él, legalább ne a mi környékünkön!. Igazán ritka az az ember, aki felteszi a kérdést: Vajon hogyan került erre a sorsra? Mik az esélyei az életben maradáshoz, és a helyzetből való kimászáshoz? A Cím nélkül nemcsak választ ad ezekre a kérdésekre, de szinte ellehetetleníti a helyzet nem-átélését.

Boross Martin rendezése egy emberi sorsokat eldöntő, életnagyságú társasjáték. Három csapat, 35 000 forint, három kilátástalan helyzetű karakter, két színész (Kőszegi Mária, Szabó Zola), egy ex-hajléktalan (Balog Gyula), egy szociális munkás mint játékmester (Szenográdi Réka) és egy 100 000 forintos cél: oldjátok meg! A néző-résztvevő kétségbeesetten próbál túlélni minden hónapot, miközben karaktere sorsának kiszámíthatatlan fordulataival kerül szembe.

A játék első perctől kezdve elragad, fejest ugrunk a csoportos homlessopolyban. A történések tökéletesen, és már-már idegtépően tükrözik az élet kiszámíthatatlanságát: a szerencsén múlik, mennyi a kereseted vagy megkapod-e az állást. Bár kérdés számomra, mennyire a véletlenen múlik, hogy megünnepled-e az utcán talált pénztárca 10 000 forintos tartalmát felrúgva sok hónap józanságát, és mennyire dönthető el ez a dilemma egy dobókocka segítségével.

Karaktereink sorra kerülnek váratlanul reménykeltő és reményvesztő szituációkba, amelyekben nekünk kell meghoznunk a sorsfordító döntéseket. Két ujjamat egymáson keresztezve izgulok bajba jutott emberkém felszínen maradásán, egészen addig a pontig, amikor már úgy érzem, nincs valódi befolyásom az életére. Hiába dönt úgy Zsófi csapata, hogy küzdjön a neki járó pénzért, ő beéri kevesebbel, és hiába dönt úgy Ferenc csapata, hogy vallja be rokonának, mekkora bajban van, ő azt bizonygatja, minden rendben. Az, hogy szorult helyzetben kölcsönkérhettünk ellenfeleinktől és segítettünk egymáson, szintén kicsit távol tartott egy hajléktalan szituációjába való belehelyezkedéstől, hiszen szinte biztos, hogy reális esetben nem mernénk kölcsönadni egy hasonlóan bizonytalan helyzetű embernek (persze nyilván megértem, hogy ez a társasjáték menetét segítette, hiszen másképp nem zajlódhatott volna ilyen gördülékenyen).

Bár csalódok a játék fölötti eddig elképzelt uralmamban, ez a felismerés nem zökkent ki az átélésből. A helyenként beékelt, a hajléktalanokról és a megélhetés nehézségeiről szóló tények, felmérések megrendítően hatnak rám, és még így is teljesítik a kívánt hatást.

Az előadás kulcseleme Balog Gyula, aki 15 éves korától kezdődően napi szinten fogyasztott alkoholt, mára meg 8545 napja józan. Különleges szerepet játszik, hiszen ő maga személyesen élte át a megjelenített problémákat, és mintegy bizonyítékként szolgál arra, igenis van kiút a kilátástalanságból, így motiválva a néző-játékosokat.

A STEREO AKT és a Mentőcsónak Egyesület közös produkciója lehetőséget nyújt arra, hogy az elnyomottak szemszögéből vizsgálhassuk meg a hajléktalanság meghatározó társadalmi problémáját. Bizonyos értelemben empátiát ébreszt az utcán élő emberek iránt, viszont Gyula bemutatásával azt az elgondolást erősíti meg a nézőben, hogy igenis van esély a felszínre jutásra, egyesek azonban tényleg nem tesznek semmit ennek érdekében.