A színházba bele lehet-e őrülni? Fogalmazódik meg bennem a kérdés a harmadik fesztiválnap végére. Talán én vagyok túl gyenge, hogy egyre többször akarok pánikszerűen kiszabadulni az emberekkel megtömött termekből. Megnyugtató, hogy mégis összejön a váltás két előadás között és sikerül tovább lépni. Nem vagyok őrült! Csak kimerült. Már süppednék bele a székembe, de az ismét túl kemény, a terem ismét túl meleg, vetkőzni, telefont halkítani, fények le, sötétség.
Aránytalan házféle és egy fekete ruhás alak áll a színpad közepén. Rögtön az első pár percben egy színházban szokatlan gép került a figyelem középpontjába. Egy looper vagy frázis felvevő, amivel Popriscsin, Keresztes Tamás rögtön megteremtett az alaphangulatot. Az eső jellegzetes hangját zacskózörgéssel és a testrészeivel hozta létre, felvette, majd looperrel többször újrajátszotta.
A ház megfordul, benne absztrakt szoba, amelyben látszólag semmi nem funkcionális. Ferde, aránytalan falak, egy asztal két lábbal, majdnem összeeső szék, résekkel teli padló. Ezt a szobát Popriscsin viszont teljes biztonsággal használja, elvégre itt él már, ki tudja, mióta. Többször átrendezi, mintha ő sem tudná, mit akar és minek hol a helye. Van, hogy megnézi magát a tükörben és van, hogy éppen megfordítja azt, hogy ne lássa az arcát benne.
Popriscsin a történet lemezlovasa: uralkodik a látvány és a hang fölött is. Utasíthatja a fényeket, átrendezheti a berendezést, beszélhet a nézővel, ritmust teremt, amelybe gyakran bele is feledkezik. Saját elméjében több hang is létezik, és ezt a tudathasadást a színész a looperrel tökéletesen megmutatja. Ha őrült lennénk én is vennék egy loopert magamnak, az biztos.
Keresztes Tamás színészi játéka az, ami miatt szinte le sem tudtam venni a szemem erről a lepukkant, alsóosztályú alakról. A mimikájának apró mozdulatai, a pásztázó szeme, a néha magától mozgó kezei és hirtelen váltásai miatt én elhittem neki, hogy megőrült. Humoros hangulat alakult ki a színészi játék és a hanghasználat miatt a nézőkben, ami az egész előadás alatt jelen volt. Gyakran felnevettünk és egy darabig a történet is pörgősen haladt.
Az előadás a felén túl kezdett ellaposodni, kissé unalmas volt hallgatni a naplóbejegyzéseket. Ezt ellenpontozva színpadi hatásokkal (díszlet, fények, hangok) próbálja Bodó Viktor fenntartani a figyelmet. A retinakarcoló ipari reflektorok és a ventillátorok valóban elérték ezt a hatást. Egyre nagyobb és egyre erősebb beavatkozásokra lett szükség. Nem könnyű egy őrült életét megragadni, majd azt másfél órában hitelesen ábrázolni.